Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.
Mit? Ámor rózsái után,
s az előkelő tulipán,
a barka, jázmin s liliom helyett,
mely eddig úgy hatott szivedre,
és olyan büszkén díszítette
hófehér márvány kebledet
mit látok, tündéri Clyméne?!
Hogy vonz a divat mindent bűvkörébe!
Nem szirmok mámora részegít ezután,
hanem a szagnélküli dudva,
melynek levelét porrázúzta...
Oly derűs volt a nap, mint homloka szűzleánynak,
mit nem leptek be még a fájdalom-fellegek.
Ily napon angyalok halk suttogásai szállnak
s szellők, hogy a virágok közt énekeljenek.
Áttetszőn, mint a csipke, nőttek a vízből egyre,
a tavat bekerítvén, csodás felleg-falak.
S egy hideg szikla mellett szélverten, dideregve
orgona-cserje szűkölt,...
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.
Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem,
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.
Ó dacos szemü drágaság!
Vágyom rád, de te meg se látsz.
Fájón rázza gyerek-kezed
életem zaboláját.
Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
...
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek...
Csinos vagy, gonddal öltözött,
mint ünnepélyre érkezők.
Rizspor felhőz s jó illatok,
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok
fogásod szinte rejtelem,
mindez nem illő, szertelen.
Oly arcra várj, oly szemre less,
mely egyszerű, s azért kecses.
Lágy, lenge fürt, bő öltözet:
e lusta báj százszorta szebb,
mint ravasz piperéd, hiszen...
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe...
A szerelem ösvényére léptünk,
meleg forró nyár volt!
Testünket tüzes melegség öntötte el,
s éreztük a nyári szél,
enyhe fuvallatát oly kellemes volt!
Szorosan öleltük egymást,
s hevesen csókoltuk!
Szemünkben ott a szenvedély,
amit senki és semmi nem téphet szét!
De eljött az idő s menned kell,
kedvesem most légy erős!...
Virrad már a reggel, milyen szép is lenne,
ha a rózsám, az ágyamba lenne!
Gyönyörű szép szemét lágyan meg csókolnám,
bársonyos keblére fejem lehajtanám!
Most ébredtem épp fel, szomorúan néztem,
csak egy álom, csak egy álom kísért minden egyes éjjel!
