Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén: vonakodásod nem rühellném. Töprengenék, hol töltsem el veled a végtelen szerelmi éveket. A Gangesz-parton, hol rubin terem, járnál te: én a ködös Humberen szenvelgenék. Ha száz év elszaladt, felkérnélek: add végre meg magad, mire te addig húznád az időt, míg megkeresztelkednek a zsidók. Szerelmem folyton nőne, oly nagyon lassan, mint egy világbirodalom. Tíz évig lesném homlokod; tizet adnék, hogy feldicsérjem szép szemed, mindegyik fehér mellednek huszat, százezret annak, ami fennmaradt; minden testrészednek egy korszakot s az Újkort, ha szívedet megadod. Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád, s hidd meg, szerelmem nem adná alább. De folyton hallom, hogy hátam mögött az Idő szárnyas fogata zörög, s tekints előre: lábaink alatt jön a jövő, az üres sivatag. Márványkriptád mélyében elveszik szépséged, s szépségeddel verseim visszhangja is. És szűziességedet, mit úgy féltettél, féreg fúrja meg; s a por elfekszik - ugyanaz a por - erényeden meg bujaságomon. A sír privát szállás, ahol kevés alkalmat kínál a szeretkezés. Ezért, míg az ifjúság s az öröm harmat módjára csillog a bőrödön, s készséges, vágyó lelked, mint a láng bukkan fel tested minden pórusán: tekintsük egymást prédának, akár két felgerjedt ragadozó madár, hadd használjuk a percet, ahelyett, hogy elkenődve lötyögjek veled; hemperegjünk, míg édességed s vad erőm egyetlen, görgő gombolyag, aztán nyergeljünk és a kéj lován vágtázzunk be az élet kapuján, s mivel megállítani az Időt lehetetlen, kergessük mi meg őt.                                (Faludy György)