Ha sok időnk lenne e földtekén: vonakodásod nem rühellném. Töprengenék, hol töltsem el veled a végtelen szerelmi éveket. A Gangesz-parton, hol rubin terem, járnál te: én a ködös Humberen szenvelgenék. Ha száz év elszaladt, felkérnélek: add végre meg magad, mire te addig húznád az időt, míg megkeresztelkednek a zsidók. Szerelmem folyton nőne, oly nagyon lassan, mint egy világbirodalom. Tíz évig lesném homlokod; tizet adnék, hogy feldicsérjem szép szemed, mindegyik fehér mellednek huszat, százezret annak, ami fennmaradt; minden testrészednek egy korszakot s az Újkort, ha szívedet megadod. Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád, s hidd meg, szerelmem nem adná alább. De folyton hallom, hogy hátam mögött az Idő szárnyas fogata zörög, s tekints előre: lábaink alatt jön a jövő, az üres sivatag. Márványkriptád mélyében elveszik szépséged, s szépségeddel verseim visszhangja is. És szűziességedet, mit úgy féltettél, féreg fúrja meg; s a por elfekszik - ugyanaz a por - erényeden meg bujaságomon. A sír privát szállás, ahol kevés alkalmat kínál a szeretkezés. Ezért, míg az ifjúság s az öröm harmat módjára csillog a bőrödön, s készséges, vágyó lelked, mint a láng bukkan fel tested minden pórusán: tekintsük egymást prédának, akár két felgerjedt ragadozó madár, hadd használjuk a percet, ahelyett, hogy elkenődve lötyögjek veled; hemperegjünk, míg édességed s vad erőm egyetlen, görgő gombolyag, aztán nyergeljünk és a kéj lován vágtázzunk be az élet kapuján, s mivel megállítani az Időt lehetetlen, kergessük mi meg őt. (Faludy György)
Vonakodó kedvesemhez
More from Poet
|
Ha sok időnk lenne e földtekén: vonakodásod nem rühellném. Töprengenék, hol töltsem el veled a végtelen szerelmi éveket. A Gangesz-parton, hol rubin terem, járnál te: én a ködös Humberen szenvelgenék. Ha száz év elszaladt, felkérnélek: add végre meg magad, mire te addig húznád az időt, míg... |
Where the remote Bermudas ride In the ocean’s bosom unespied, From a small boat that rowed along The listening winds received this song: “What should we do but sing His praise That led us through the watery maze Where he the huge sea monsters wracks, That lift the deep upon their backs, Unto an... |
SEE how the orient dew, Shed from the bosom of the morn Into the blowing roses, (Yet careless of its mansion new For the clear region where ’t was born) Round in itself encloses, And in its little globe’s extent Frames, as it can, its native element. How... |
My love is of a birth as rare Magnanimous Despair alone |
|
Had we but world enough, and time, |