Az orgonabokor

Oly derűs volt a nap, mint homloka szűzleánynak,
mit nem leptek be még a fájdalom-fellegek.
Ily napon angyalok halk suttogásai szállnak
s szellők, hogy a virágok közt énekeljenek.

Áttetszőn, mint a csipke, nőttek a vízből egyre,
a tavat bekerítvén, csodás felleg-falak.
S egy hideg szikla mellett szélverten, dideregve
orgona-cserje szűkölt, orkán-harapta vad.

Ágai, zsenge gallyak - alighogy kirügyeztek -,
ríttak, hogy idelökte őket a Sors, a vak,
s begyük, semhogy remegne, elkékülten mered meg -,
midőn jött és leült a lány a bokor alatt.

Ekkor a gyönge ágak hirtelen kivirultak,
s ránk, éreztük, esőként azúr-özön omol.
Istenem, ama percek egyszerre oda voltak...
Elváltunk már ki ketten, s kiszáradt a bokor.