Az orgonabokor

Oly derűs volt a nap, mint homloka szűzleánynak, mit nem leptek be még a fájdalom-fellegek. Ily napon angyalok halk suttogásai szállnak s szellők, hogy a virágok közt énekeljenek. Áttetszőn, mint a csipke, nőttek a vízből egyre, a tavat bekerítvén, csodás felleg-falak. S egy hideg szikla mellett szélverten, dideregve orgona-cserje szűkölt, orkán-harapta vad. Ágai, zsenge gallyak - alighogy kirügyeztek -, ríttak, hogy idelökte őket a Sors, a vak, s begyük, semhogy remegne, elkékülten mered meg -, midőn jött és leült a lány a bokor alatt. Ekkor a gyönge ágak hirtelen kivirultak, s ránk, éreztük, esőként azúr-özön omol. Istenem, ama percek egyszerre oda voltak... Elváltunk már ki ketten, s kiszáradt a bokor.