Egy tubákoló széphez

Mit? Ámor rózsái után, s az előkelő tulipán, a barka, jázmin s liliom helyett, mely eddig úgy hatott szivedre, és olyan büszkén díszítette hófehér márvány kebledet mit látok, tündéri Clyméne?! Hogy vonz a divat mindent bűvkörébe! Nem szirmok mámora részegít ezután, hanem a szagnélküli dudva, melynek levelét porrázúzta a kontár tudomány?! Csak tömjön Göttinga copfos, kiszáradt, nyavalyás professzora, mialatt penészes latint szőrszálhasogat a katedrán, csak tömjön orra tág, nagy szaglócsöveibe burnótkupacokat; átzüllött éj után, amikor ismét a hajnali nyakolajat nyeli korhely torka, a vad dragonyos, bajszát pödörgetve, csak fújja tajtékpipája füstjét; s a hatvanéves, álszent, rozoga, ráncos, pletykás, töpörödött, erénydús madárijesztő, Ámor szüze, Vénusz ismeretlen-nemű obsitosa teájához a cukrot kaparászva csak mártsa, mártsa orrát a csiklandós dohányba - de te, ó, drága!... Ó mennyei nő, bárcsak volnék a tubákod! Szelencéd mélyéből szívem két ujjal kivennéd, és megszagolnál, mintha rózsa lennék, én pedig, ó, én istenülnék, s lehullnék, csúsznék - kéjek kéje! - a mellfodrodra, az ingedre, oda, sőt talán... Ó, hallgass el, csacska lélek: a rajongás bajt hoz reám! Gyűlöl a vak, fekete végzet: jaj nekem, nem vagyok dohány! (Szabó Lőrinc)