Az éjjel csókolóztunk,
nem látott senki sem;
bíztunk a csillagokban,
fenn szikráztak fényesen.
De egy csillag lehullott,
s a tengernek beszélt,
tőle egy bárka, attól
egy matróz vette neszét,
ő meg a kedvesének
dalolta másnap el -
s most utca, tér, fiú, lány
mind rólunk énekel.
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott...
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszűt...
Karját markoltam én, nem bírt velem,
kezemet hirtelen
megmarta hát:
Azt hitte, fáj, ha megharap? de nem,
kéj volt nekem,
az angyalát!
Oly enyhe, kellemes volt, élvezet,
nem fájdalom. S ha mégis fáj, csak az talán,
hogy íme már
nyoma veszett.
Cotswold ma kék mosolygás,
és nincs már hó se rég,
a lányok új selyemben,
áprilist fest az ég,
mert minden áprilisban
a lányok szombaton
Stow-tól föl Rodborough-ig
takarosak nagyon.
Csodák a nők bokái,
ha már virág virít,
nem egy lány tudja mindezt
Campdentől Gloucesterig,
és nem egy lányt vesz észre,
...
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet
és hölgyemnek ne adj
fekete szemeket, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.
Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket holnapra
...
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.
A szeme kék, a haja gesztenye,
ajkán gúny, mint senkién sohase,
szeszélyes lány; de bármennyire lázad,
szive csupa szerelem és alázat.
Már rég előttem ül, álmodozik,
az asztalról himbálja lábait;
most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,
de keze székem támlájára téved.
"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?"
"Szeretlek!" - "Az...
Ó, asszonyom, nem önt szeretem én,
de még a bájos Julia se bájol,
nem félek a fehér Opheliától
és nem gyulok fel Laura szemén.
A kedvesem ott él Kínába kinn;
agg szüleivel lakik ő nyugodtan
egy hosszú, vékony porcellántoronyban
a Sárga-folyó zúgó partjain.
Ferdült szemében álmodó szigor,
tenyérbe vágyik karcsú, könnyű lába,...
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
