A szökevény szerelem

Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szeliden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott mint csöppke gép a hímzőtűvel vánkosán: tündérfogócska - igazán - s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyüszűt viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörű táj! ó csodás hon! Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin! Nem vágy, nem álom, hanem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég! Tiz gyenge ága nyult felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízű méze! Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündértest a pici kéz, mely rózsás-meztelen igéz, s a hely hol összeömlik ága, mint csöpp csipő hajlása, drága, vagy ujja láb és íze térd, s akkor hogy arca hol? ne kérdd, mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém, s kedvemre csókkal önteném, szívesen halnék azután, nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!