Sugár

Hogy bomlanak, hogy hullanak a fésük és gyürüs csatok: ha büszkén a tükör elõtt bontod villanyos hajzatod! Úgy nyúlik karcsú két karod a válladtól a fürtödig, mint antik kancsó két füle ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs! Kincsek kancsója! Csókedény! Hozzád hasonló semmi sincs, szent vággyal nézlek téged én! Eleven kancsó! életé, kiben a nagy elixir áll, amelytõl élõ lesz a holt s a köldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted? A pálmafák, a cédrusok, az árboc és a liliom az mind nem él, az nem mozog... De benned minden izom él, idegek, izmok és inak, titkon mint rejtelmes habok szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegõ megkéjesül, megfinomúl s miként dicsfény a szent köré testedhez fényköddel borul. Kályhában fellobog a láng, falon az óra elakad, ha büszkén a tükör elõtt kibontod élõ derekad.