A legszebbnek

Szép nyári éj. A parkban ültünk. A mennybolt ragyogott fölöttünk. Sürű jegenyesor, platán Csoport nézett le ránk középen, Nyugalma, csöndje fönségében Sötéten, mint a Notredame.

Az égi tündöklő betűkben Sokáig némán elmerülten Kutattuk sorsunk titkait. Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan, Az-e, vagy más a csillagokban, Mint ami itt uralkodik?

Elmélkedénk a távolságról, Amelyről a számtudomány szól Dadogva, míglen elakad, Mint gyermek, ki az éjszakába Csodás, kisértő rémet látva, Ajkára fagynak a szavak.

Szédítő mélyein az űrnek Parányi emberértelmünket Erőltetők, - mi haszna van?! Minél tovább elévelődtünk, Annál sötétebb lett köröttünk, Ijesztőbb a határtalan!

Míg végre aztán észre jőve, Szemedbe néztem eltünődve, S a kérdés egybe oldva lőn, Minden világos lett előttem. Ez egyetemes kis tükörben Láttam, mi írva odafönn.

Különböző csupán a méret, Nagyban, kicsinyben a ledérnek Áll a világ, most már tudom! Az égen, földön egy a végzet. Állhatlanok szedik a mézet; A híveké a fájdalom.

Ha majd akik bübájaidnak Üdvözitő fényéből ittak, Rég elfeledt a léha had; Kinek elérhetlen vagy, messze, Lelkében mint halhatlan eszme Emléked él és fönnmarad.

Ez a világi sor! Ha egyszer Elmult, kihajt egy-egy naprendszer És udvarának keretén Boldog, kegyelt holdak csoportja, Akikre lángját pazarolta, Függnek kihülten, feketén;

Hová egy eltévedt sugára Az ég egy árva csillagára Reménytelen, későn hatott: Az a sugár e mérhetetlen Távol bolyongó égitesten Még azután soká ragyog...