Utolsó Dal Ginához

Ha eljövend a búcsuóra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom, Mi bú, öröm van itt ezen S az ismeretlen tulvilágon: Egyszerre mind átérezem. Eszembe jut majd minden átok, Mind, ami történt s ami nem; Mely felgyujtotta a világot, Mást üdvözitvén, az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt Csak az a perc, mely elrepült; A bimbó, mely nekem ki nem nyilt, A vágy, amely nem teljesült?