Ha majd egyszer

Mennem kell, mert vár rám a fény, szívem tüze teérted ég. Most úgy fáj minden, sajog bennem úgy érzem most el kell mennem. Gondolatban legyél velem, Te voltál csak az életem. Ott leszek majd álmaidban, újra élek vágyaidban. Fáj most nekem, fáj az élet, el kell mennem, már nem félek. Nem félek, mert vár rám a fény, szíved tüze csak bennem él. Tovaszállok csillagfényben, hóesésben, napsütésben. Ott várok rád, hol örök a fény, milliónyi csillagfénynél. Tiéd szívem, Tiéd lelkem, vár engem az ismeretlen. Fentről nézem majd életed, kívánom, hogy boldog legyen. Visszatérek álmaidban, megpihenek karjaidban. Szerettelek földön, égen, bennem élsz majd örök fényben. (S.M.-nek)

Collection: 
1975

More from Poet

Puha selymes, sejtelmes leplek, zöldalma illatú lágyan ringó keblek. Férfi szívekben fellobban a vágy asszony - illatától mézédes a nász!

Kéjt lehel bőrünkre a testünkből el illanó pára, illatozó kisszobánkban mámort rejt a titkot őrző párna. Halk neszezések közt, szerelmünk kiáltva nyög, mint napfényt a szél gyengéden ölelsz, minden összeköt. Óvatos - csendre intett sóhajok, testedben öröm után, önfeledten, megszállottan kutatok...

Te vagy a lét, te vagy az erőm. Te vagy a kezem, a beosztott időm. Te vagy a fáradhatatlan szívem dobbanása, Te vagy a lelkemnek, örök megnyugvása!

Szemed Kutat! Enyémben keresi a reményt. Érzem szíved gyors dobogását, látom arcodon, fellobbanni a nyughatatlan fényt! Hajad leomlik gyönyörű válladra. Gondolatod fürdeted megfáradt agyamban. Várunk csendesen, akár a szomjazó homokpart. Nem létezhet erő, ami majd visszatart. Úgy vállunk egyé,...

Jó veled, mikor ragyogással rám nevetsz, kezemre teszed - féltő, óvó kezedet. Jó veled, ha megölelsz és simogatsz, s nekem bontod ragyogó rózsaszirmodat. Jó az is, mikor hallgatsz a szívedre, megcsókolsz újra és újra szeretve, nevetve!