Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a síromba. Álljon előmbe izzó, forró nyárban: „Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.” Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szivébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: Boruljon rám és óvjon átkarolva. Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget. Mindig csókoljon, egyformán szeressen: Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben. Amiben minden álmom semmivé lett, Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet. Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom. Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsgő világot. Együtt kacagnánk végső búcsút intve, Meghalnánk együtt, egymást istenítve. Meghalnánk, mondván: „Bűn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”