Sonett CXXXIII.

Verwünscht das Herz, das meins zum Seufzen zwingt,
Das Wunden meinem Freund und mir geschlagen!
Ist’s nicht genug, daß mir es Qualen bringt,
Sein sclavisch Joch soll auch mein Freund noch tragen?
Dein Aug’ hat grausam mich mir selbst entnommen,
Mein zweites Ich zu ärgerm Spiel gewählt;
So bin ich um ihn, mich und dich gekommen,
Dreimal dreifach gefoltert und gequält.
Halt’ in gestählter Brust mein Herz gefangen,
Doch nimm das meines Freunds als bürgend Pfand,
Laß unter seine Hut mein Herz gelangen,
Im Kerker herrsche nicht mit strenger Hand;
    Doch deine Macht am Sclaven willst du zeigen,
    Gehör’ ich doch ganz dir und was mir eigen.

Collection: 
German
1840
William Shakespeare

More from Poet

  • XC. szonett

    Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most; most, míg a világ célomban keresztez, társulj csak a balsorshoz, és taposs, ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez: jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem átúszott romjain, s a gyászt legyőzte; elszánt csatába most kezdj ellenem, ne hozz esős reggelt a szeles...

  • Úrnőm szeme

    Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt ajkánál a rőt koráll ragyogóbb. Fehér a hó? Az ő keble sötét. Drót a haj? A haja fekete drót. Láttam rózsát, fehéret s pirosat, de az ő arcán bizony sohase; s némely párfőm gyönyöre csábosabb, mint amilyen úrnőm lehellete. Szivesen hallgatom - de tudom, a...

  • LXXV. Szonett - Az vagy nekem

    Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod...

  • LXXIII. Szonett

    Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb, mint romtemplom didergő karzatán, hol nemrég édes madárkórus dalolt. Nézz engem, mint nyugati szemhatáron foszló alkonypírt, mikor a setét éji lassú-lassan csukja le az álom szemhéját, mint koporsó fedelét. Lásd...

  • The Fairies’ Lullaby

    From “a Midsummer Night’s Dream,” Act II. Sc. 2. Enter TITANIA, with her train. TITANIA.—Come, now a roundel, and a fairy song; Then, for the third part of a minute, hence;— Some, to kill cankers in the musk-rose buds; Some war with rear-mice for their leathern wings, To make my small elves...