Párbeszéd Új Házasok Közt

1 Megvoltál bennem már előbb, mielőtt megismertelek. A képzelet, vajon a vágy is csak mélységesebb emlékezet?

Régóta voltam már veled a jövő foglya. Mígnem megismerhettelek, úgy is, mint a biblia mondja.

Igen, csak fölismertelek. Minden ragyog; otthonian, mégis csodásan, mint mikor fölgyullad a villany a kéztől, mely tapogatott, a rég látott vidéki házban.

Benned vagyok.

2 Itt vagy és itt van a jövendő a tagjaimban.

3 A tagjaimban S az a vágyam: holtomiglan.

4 Fényben-sötétben, tündöklően – itt vagy e termékeny tükörben.

5 Ércöntő formáimból támadt szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz. De megszelídült szárnyas állat magadtól vissza térsz a kalitba. Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod, az éneked. Az én pulzusom löki – hallod – a véredet, hogy dallama helyes legyen.

6 A holnapok üresen várnak. Tenélküled. – Tenélküled.

7 De múltad sincs már, ha kibocsátlak, véglegesen.

8 Arcod előleg kisdedem.

9 A messzeség sem messzeség. Fogaskerékkel a fogaskerék forog oly egyszerűen, miképp gondolattal a gondolat, mióta nevetéssel a nevetés, mióta kettőnkben az egy ölelés körét először megfutotta.

10 Mi az: vágyat betölteni? Teletöltődöm mindahányszor a világgal, mint egy pohár bor, ha szívem kedveddel teli.

11

Bennem láthatod úgy magad, hogy méltón megtetszhess magadnak. Íme hát kijavítalak és visszaadlak: nagylelkű én, a mindenséggel.

12 Ekként lel visszhangot szavad, olyat, hogy eloszlik a kétely.

13 Pórázon vagyok, annál szorosabban, minél tágabb a birtokom.

14

Határtalan, úgy ember az ember, ha társa van.

15 Hidak karfáján, ló nyakán az én kezem is végigsiklott, jó-ívű kerékpár-kormányon; bár kétségbeeséssel szívemben: helyeseltem, szelíditettem, javítottam valamit én is ezen a miránk bízott bolygón. Hogy otthont leljenek a nők, arcvonásukból, bármi torzak, fészek rakódjék a mosolynak.

16 Ahogy a röpülő madárnak lényét, amikor eltűnik; teljes egésznek akkor látlak, amikor nem vagy itt.

Szabad emlék marad utánad.

Tágul a távlat.

Világűröm gazdagodik.

17 Szaladt a százlábú folyó a kavicsokon, tette dolgát. Haladtam gyors járó-kelők közt a városokon, én is egy csepp. Villogtam, láttam: érlelődtek az én tekintetemtől is valamit még a kupolák, a századok gyümölcsei. Érlelődtél énvelem is célod felé, emberiség. Jólesett magyaráznom annak, akivel kar-karban haladtam. Mint gazda-pár búzamezők közt, amelyek vasárnap is nőnek.

18 Megállt szobrászi mosolyom gyermek-fejeken: mint lehetne örökebb mű belőlük is. Jött belém minden lecke: váltak okosabbá az én nehéz ujjaim is, a kővel küzdők, asszonyi keblek hajlatától; bögyükön szikrázott föl a remény, igen, a fény az éjszakában, melynek hajnala a jövendő.

19 Beléptél, és a fa, amelynek vérereim az ágai azonnal virágozni kezdtek, azonnal gyümölcsözni kezdtek, sátrat bontottak azonnal; ujjbögyeim máris etetnek, szemem szilvái neked érnek, dalos madár szólal a számban. Bízd rám magad. Naponta megtermem, amid kell. Csodák jönnek, tilalmak tűnnek. Tied lehet ismét az alma, az ősi anyai kebel, bűntudat nélkül, édesen. Kettőnké mégis a világ.

20 Ki fog tisztulni a vidék, ki az ember meggyötört arca: hittem nem egyszer, mikor én ébredtem föl előbb az ágyban és kinéztem az ablakon új gyártelep síneire, vén várost átszelő folyókra: ahogy siettek a jövőbe a hidak jegygyűrűin át.

21 Minden jelen- pillanatom a gyermeked s a gyermekem.

22 Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.

23

És majd elülhetsz magadban is magánytalan Halálban is haláltalan.