Mert Szemben Ülsz Velem...

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! - hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? - akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én, mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak.