Szerelmes

Mint egy betontömb, súlyosul a fenyegető riadó ránk, mordul a lelkünk: - Háború! S a lelkünk vér, zűr, csapdosó láng. S nemcsak a lélek. Látom én; a gyárkémény is ing riadtan. Látom a langy menny kék szinén, látom az alkonyati napban. És most, hogy zord abroncsba fog a kor mindőnket, téged, engem: Nem bűn, ha helyet szoritok a szerelemnek a szivemben? Nem bűn, ha arra gondolok, hogy míg a gyár dohogva reszket, s az ádáz gépfegyver kopog, én mégis, mégis csak szeretlek?... Oly csöpp világ e szerelem, s oly szörnyen megnő most az élet! Már a holnapot figyelem, s ezért oly csendes ez az ének.