A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelíd holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád...
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nők finoman, kecsesen.
"Plátói legyen!" - követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: "Holdsugár!"
Kanonok-száj bömböli: "Nem kell
túlnyersnek lennie,
máskép belerokkan az ember."
"Hogyhogy?" - bámul...
