Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel mely vakon didereg és hullatja rám terheit. Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam nagy fekete szemeid és a mozdulatokat melyek önfeledten mutatták fehér vállaid. Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled aki a jó és rossz fölé emelted életem s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.