Minden órám...

Minden órám csüggesztő magányom Néma csendén búnak szentelem, Rajtad elmém, ah, törődve hányom S könyim árját issza kebelem. Merre, merre tüntök hű szerelmek, Melyek láncolátok szívemet? Ha fogjátok forró szenvedelmek Elborítni lángként éltemet? Most is karján fényes Ideálnak Még magasan rengnek álmaim, Ah, de tündérvárán nem találnak Méltó tárgyat többé lángjaim. Fanni, Fanni, mint zefír utánad Sóhajtásim szállnak úntalan, Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat! Szív, mért ingerlődöl hasztalan? Zengtem égi dalt: mint alkonyában Philoméla kertem bokrain, S mind hiában folytak, mind hiában Bájos hangok lantom húrjain. Csillagokra fel remegve sírtam, S fényektől nem jött vígasztalás; Berkén Echót fájdalomra bírtam, S jajgatásnak szólt csak jajgatás. Isten hozzád eltűnt rózsapálya, Isten hozzád elsírt nyúgalom! Képed lelkem többé nem találja, Dúló vészként zúg a fájdalom. S bár a kor, borítva fátyolával, Tőle messzebb messzebb elvezet, Rám világít lobbanó fáklyával, S visszavonz a bús Emlékezet. S ah reményem mindegyik virága Újra fonnyad szellemkebelén, Újra sűlyed a szív boldogsága, S régi sebben újra vérzem én! S míg a gyötrelemnek visszérzése Százszorozva tépi lelkemet: Képzetemnek vészhozó lengése Gyújt és kínos álmokkal temet. Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak Éjjelében bús Emlékezet! Álmaid ha lassan alkonyodnak, Nyúgalom tán nyújt még hű kezet. Nyájas arcod visszasúgárzása Enyhe fény a boldog napjain; Nékem, ah, csak Léthe áradása Hoz segédet kínom lángjain!