Ha csiklandozna szerelem csípése

Ha csiklandozna szerelem csipése, mihaszna lány csavarná el fejem, háncsból kikelne, hántaná a héjt, és mint kisborju piros érintése, fakasztana tüdőmből nevetést: almát, vizözönt nem félnék sosem s tavaszi pörsenést. Fiu lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek, mig hús szilvája hull, akár a láng. Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd, ha szárnyaló csontok barlangból keltek s baba-comb közt emberi viszketeg: nem rémíthetne a bitó, a bárd s harci pálca-kereszt. Fiu lesz vagy lány? eldönti a kéz majd, mely zöld lányt, párostól, a falra fest. Ha belém-furakodna szerelem, ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt, hevet gyujtva ernyedt idegeken: nem félnék ördögöktől, szomju test, se tőled, sírverem. Ha csiklandozna szerelem csipése, melytől nem simul ki a ránc soha, se beteg vénség fürtje a fejen: az idő, a kár, a szomj szüzi fészke legyeknek hagynának vaj-hidegen, szennyes tajtéktenger megfojtana lábadnál, kedvesem. Félig enyém, félig az ördögé e világ, nő-mákonytól részegen, villás némber-szem bimbóján köröz. Vén csánk veleje, mint a magamé, a tenger minden heringje büdös; ülök s a kukacot nézegetem, mely rág körmöm mögött. Csak ez csiklandoz, ez az egy csipés. Alfelén hintái a bütykös majom, vérhomály s dajkáló pólyák alatt nem éri el a kacaj éjfelét, akkor sem, hogyha szépségre akad anyán, lányon, s hágy horzsoló uton hat apró lábnyomot. Mi hát e csípés? a halál csipése? Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem? Kereszten nőttünk, tövissel, a fán? Holttestnél csufabb a halál beszéde, hajad beszédes sebeimre száll. Ha e csipés ér: az ember legyen az én metaforám. (Weöres Sándor)