Elmondom

Elmondom az égnek, elmondom miért nem látom kéknek, tengerek tükrének kristályos csalfa képét, megcsillanó hegyek ormainak hófödte bércét... Elmondom mert hallgatnom tovább nem szabad, szívem dobogja ajkamra a szavakat, míg lelkem hall távoli angyali hívó hangokat... Mennem kell, s merek-e lépni vissza nem vágyó lépteket, hisz tudom csak a távol vár, kitárva karját hazudik nekem pimaszul s én elhiszem mint gyermek a mesét, elhiszem mert akarom, elhiszem bár tudom a kudarc a végén a jutalom... Előttem út melyet más is taposott, ment rajta s adott minden hajnalnak egy gondolatot, elindulok hát s szél kíséri léptemet, eső mossa arcomról a bánatot, harmat ébreszt s a holdvilág eltemet, álmot hoznak igéző csillagok, vigyáznak rám éber angyalok... most szabad vagyok... Fáj az ébredés, a magány keserédes mérge szorítja torkomat, érzem könnyem hullik bár tudom sírnom nem volna szabad, egy csepp azért mi utamra késztetett, egy azért kit elhagyok, a többit nem tudom... kikívánkoznak s én hagyom. Hazudtam magamnak tudom, lehettem volna boldog, lett volna alkalom... lett volna, ha hagyom, de hazudtak az álmok, ígértek szebb világot, vakon vezettek e világban, sötétség helyett szerelmet láttam... Most az élet írja az utolsó sorokat, kezem vezeti s én hagyom, csendesen serceg a papír a kopott asztalon, a gyertya lassan leég... mennyit ért az élet s megérte e benne hinni nem tudom... elfogy a tinta... elnyel a sötét, szemem lehunyom, álmodom, lovagolok gyönyörű emlékkép táltoson...