Az Eljegyzett

Te, ki látva könnyeim, Oly setét, oly bús valál, Volna szíved, gyászos éj! Most reám mosolyganál; Boldogságom érzenéd, S áldanád a végzetet, Mert örökre bírom én, Akiért e szív epedt.

Lámpaként meggyújtanád Tündöklő szép holdadat; Csillagidnak ezrede Ékesítné arcodat; Hogy ragyogjon föld s egek A szerencse ünnepén, A midőn boldog levék, Gyászod régi társa én.

De te, mint a néma sír, Szívtelen vagy és hideg, Képed zordon, elborúlt, Kebled puszta, rengeteg. Víg barátod vagy komor, Arcod egyképpen setét; Szánlak, hogy nem értheted E sziv égi érzetét.