Tóth Árpád

  • Forró és száraz volt az este,
    Zengő üvegből volt a teste,

    S a törleszkedő, illatos fák
    Lágy lombja csupa villamosság.

    Ideges, szikrás alkonyatban
    Állottam ifjan és riadtan.

    És hallgattam, mintha zuhogva
    Valami vak malom zokogna.

    Égő agyam alatt...

  • Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött
    S lehúnyt szemhélyaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szeliden
    Tüzesítette a fény
    S szemlehúnyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor-halk hajó
    Titokzatos tengeren,-
    ...

  • Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordúl a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

  • Szeretsz?
    Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
    S ezek a kicsi finomka dombok
    Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
    Szeretsz?
    Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
    Most megérezheted, ha akarod,
    Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss...

  • Elmondom az égnek,
    elmondom miért nem látom kéknek,
    tengerek tükrének kristályos csalfa képét,
    megcsillanó hegyek ormainak hófödte bércét...
    Elmondom mert hallgatnom tovább nem szabad,
    szívem dobogja ajkamra a szavakat,
    míg lelkem hall távoli angyali hívó...

  • Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
    Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
    Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
    S merengni húnyja álmatag szemét.

    Most ezt faragta: kis szonett, setét
    Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy.
    S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy...

  • A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon....

  • Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:
    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A...