Az asszony víg, dalos volt, - kacaja, Mint hajnalidőn gerlice szava, Felhangzott szüntelen. A férfi nézte és ámulva szólt: - Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, - Én így nem ismerem! Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra, Leült mellé és súgva magyarázta, Hogy "mi a szerelem?" Mikor füléhez hajlott mosolyogva, Az asszony ránézett, féltőn, titokba: - Igy sose bánt velem! Nemrég, - szerelmük végső idejébe, - Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve Magányos estvelen, - - - Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, - Akartak még, - s már nem tudtak egymásra Rámosolyogni sem.
1900