Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Tavasz volt; édes, szelíd ábránd
Himbálta ifjú szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akác virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek,
A sárga cserebogarak.
Mikor a virágok születtek,
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába jártál,
S én bújtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utcán,
S némán hűséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!
Dalaim édes zokogása
Akkor zendült szívembe' meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bút oly jólesett.
Mint napsugár a könnyű felhőt,
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat...
Ha visszanézek most a múltra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz' ily bolondot nem művelhet
Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy óhajtom:
Legyen ily álom életem.
Kacagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!
Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe' nincs virág, verőfény,
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen,
S szelíden, könnyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.
(1876.)
2.
Emlékezem, zöld volt az erdő;
Derült az ég körös-körül.
A park rég látott annyi népet;
Ott jártam én is egyedül.
Öröm sugárzott minden arcon;
Megújult vágy, ifjú remény;
Csak én szerettem volna sírni
Gyönyörű május elsején!
Kesztyűs urakkal, kék ruhában
Te is ott ültél egy padon.
Sok szépet mondhattak neked, mert
Csak mosolyogtál, angyalom.
Platánok gúnyos suttogását
Hozá a játszi szél felém:
Minek van a szegénynek álma
Gyönyörű május elsején!
De én azóta megtanultam:
Boldog, ki sokat álmodott.
Sokszor kijártam a ligetbe
S fölkeresném a kis padot.
De oly üde már semmi sem volt,
A régi nem volt más csak én,
Nevedet a homokba írtam,
Mint akkor, mnájus elsején!
S el-elvisz a vágy este-reggel
A régi padra betegen;
Tapasztalásom ím' elég van,
Hadd sírjam ott ki csöndesen.
Ah, sírni! sírni öntudatlan',
Míg eljő majd az ősz dere,
Amidőn már magunk se tudjuk,
Mikor volt május elseje.
(1875.)
3.
Szívemből téptem ezt a dalt,
Hová képed van írva.
Majd elmerengsz: Ő írta, ő!
S fogod olvasni sírva...
Dalocska, szállj tovább!
Szívemből téptem ezt a dalt
Szerelmi vallomásnak,
Hogy hű maradtam, s szívemet
Nem adtam senki másnak...
Dalocska, szállj tovább!
Dalocska, szállj, repülj tovább!
S te törj kö könnyezésbe,
S gondolj engesztelődve rám:
Beh jó fiú szegényke!...
Dalocska, szállj tovább!
(1874.)
4.
Szép volt és ifju, mint a hajnal
S ábrándos, mint az alkonyat.
Egy angyaltól a magas égben
Nem különbözhetett sokat.
Mikor először jött utamba,
Világos kék ruhát viselt,
S oly szépen nézett, hogy ha láttam,
Szerelmes szívem dalra kelt.
Azóta nagyság lett belőle;
Hideg és büszke,mint szokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kékruhás...
(1875.)
5.
Zeneszót hoz a kósza szellő,
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom, és nem alhatom.
Bűbájos emlék, édes álom
Szállt át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!
Előttem állsz fehér ruhában,
És nyújtod reszkető kezed';
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.
(1875.)
6.
Beh messze tűnt, beh véget ért
Az első szerelem!
Csak egy-egy ifjúkori dal
Beszél még rólad énnekem.
Arcod' sem őrzi már egyéb,
Csak az emlékezet.
Ábrándos, első ifjúság,
S te szőke lány, isten veled!
Ah elvirult! ah elvirult,
A szív bimbó-kora.
S érzem, mi se találkozunk
Az életben többé soha.
Legelső édes hevülés,
Legelső tiszta vágy:
Mily szívesen,mily boldogan,
Ó, hányszor gondolok reád!
Száll az idő... letűnnek a
Tavasznak évei;
De a kék szemű szőke lányt
El nem bírom felejteni.