Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem, vágy kínoz, mikor nem szeretkezem. S mint harcos, ha ellenségre talál: lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll. Öved délkörét oldozd meg hamar: minden tájnál szebb földövet takar. Pruszlidat vesd le, olyan feszesen tapad; más nem lát bele, de nekem hadd suttogja a susogó selyem esése, hogy most lefekszel velem. Fűződre régtől féltékeny vagyok, de megnyugtató, mikor kikapcsolod. Oly szép vagy, ha ruhád leengeded: kibukkanó nap nyári kert felett. Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy talpadat nászi templomunk, az ágy. S le fejdíszed filigrán, csupa fény hálójával; hajad szebb diadém. Ily fehér ingben égi angyalok szállnak a földre; magaddal hozod azt, mit Mohamed Paradicsoma ígér nekünk, örök gyönyört, noha a kísértet is vászoningben jár, de főleg égnek nem a hajam áll. Engedd szabaddá szeretőd kezét, hadd nyúljon alád, mögéd és közéd. Amerikám! Frissen fölfedezett földem, melyet bejárok, fölfedek, aranybányám, országom, hol mohó kényúr vagyok, egyeduralkodó, s boldog pionír, miközben sötét kincseskamrádon ujjam a pöcsét. A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen. Az ékszer nem kell, az csak elvakít, mintha Atlanta kincseket hajít, s a bolond férfi szeme ottragad gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak, ami képkeret, könyvön díszkötés, amatőr-öröm. De ennyi kevés. Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell: a szeretőnek a nő teste kell. A bűn nem bűn, és itt nem incseleg az ördög sem. Engedd le ingedet. Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok. Mezítelenül is gondoskodom rólad, vagy nem elég egy férfi takarónak? (Faludy György)