Énekek éneke

Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű; tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű. Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány; a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány. Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze, hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése. Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag; karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürűkkel aranyosan gazdag. Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes; nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez. Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes; fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes. Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát; szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát? Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra, mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra. No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák; már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.