Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok, a csillagok égnek, a csönd csodamély. A hold ragyogóan az égre kibotlott, villámos a csóktól, a vágytól az éj. Suttognak a kertben az orgonabokrok. Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel várhatta Izolda a hű lovagot. Sírok repedeznek, az éji sötéttel feltámad a ködből a régi halott. Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel. A régi, középkori hős, tele hittel, hágcsót feszít, és nevet a telehold, és útja a kedvese ölibe vitt el, a vára előtt tüzes ajka dalolt. A régi, középkori hős, tele hittel. Zúgj, régi idők meselelke az éjen. Szívembe fehér remegés tüze gyúl. Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren, és mind szeret, és eped-ég szilajul. Zúgj, régi idők meselelke az éjen. Te drága! Te tűzszivü, tiszta Izolda! Izolda se várta igy a jegyesét. Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég. Szél parfüme lengedez, a halavány bús orgona reszket a hold sugarán.